Maupassant: Kar�csonyi t�rt�net

Bonenfant doktor az eml�kezet�ben kutatott, �s halkan ezt hajtogatta: - Kar�csonyi eml�k?... Kar�csonyi eml�k?... Egyszer csak f�lki�ltott: - Hogyne volna kar�csonyi eml�kem, nem is mindennapi eset, k�s�rteties t�rt�net. Csod�t l�ttam! Igen, h�lgyeim, csod�t l�ttam kar�csony �jszak�j�n. Csod�lkoznak, hogy �gy besz�lek, mert nemigen hiszek semmiben. Pedig csod�t l�ttam! L�ttam, mondom, saj�t szememmel l�ttam, a sz� szoros �rtelm�ben l�ttam. K�l�n�sebben meglepett volna? Nem, mert ha nem osztom is hiedelmeiket, hiszek a hitben, �s tudom, hogy hegyeket mozgat. Sok p�ld�t tudn�k r� mondani, de f�lh�bor�tan�m �n�ket, �s a t�rt�netem hat�s�t se akarom lerontani. El�sz�r is be kell vallanom, hogy ha nem gy�z�tt is meg nagyon, �s nem t�r�tett is meg a l�tv�ny, meghatni nagyon meghatott, �s megpr�b�lom egyszer�en, egy auvergne-i paraszt hisz�kenys�g�vel elmondani a dolgot. Akkoriban k�rorvos voltam, �s Rolleville k�zs�gben laktam, Normandia kell�s k�zep�n. Abban az �vben rettenetes t�l volt. November v�g�n egyhetes kem�ny fagy ut�n be�llt a havaz�s. Messze �szakr�l nagy felh�k k�zeledtek, �s feh�ren hullni kezdtek a h�pehelyhek. Egyetlen �jszaka az eg�sz s�ks�got eltemett�k. A n�gysz�gletes udvarokban mag�nyoskod� tany�k a nagy, d�rlepte f�k f�gg�nye m�g�tt mintha elszender�ltek volna ez alatt a n�veked�, s�r�, k�nny� p�ptakar� alatt. Nesz se hatolt �t a mozdulatlan t�jon. Csak a holl�csapatok r�ttak hossz� sujt�sokat az �gre, hasztalan kerestek t�pl�l�kot, egyszerre csaptak le a fak� mez�kre, �s nagy cs�r�kkel csipkedt�k a havat. M�s se hallatszott, csak az egyre hull� porh� halk �s szakadatlan sz�lling�z�sa. Nyolc teljes napig tartott, azut�n el�llt a h�es�s. A f�ldet �t l�b vastag lepel bor�totta. Azut�n h�rom h�tig der�lt �g borult a h� egyenletes, csillog� �s kem�ny abrosz�ra, nappal tiszta volt, mint a k�k krist�ly, �s �jjel csupa csillag, m�g a csillag is �gy ragyogott, mint a z�zmara, olyan zord volt ez a roppant mindens�g. A s�k, a s�v�ny, a szilfa ker�t�s, minden megg�mberedett, halottnak tetszett. Ember, �llat ki se mozdult: csak feh�r karinges kunyh�k k�m�nye jelezte a lappang� �letet a jeges leveg�be sz�ll� v�kony f�stcs�kokkal. Id�nk�nt meg-megreccsentek a f�k, mintha fatagjaik kett�roppantak volna k�rg�k alatt, n�ha let�rt egy-egy vastag �g, ellen�llhatatlan fagy dermesztette meg nedveit �s t�pte sz�t rostjait. A mez�n itt-ott sz�tsz�rt otthonok mintha sz�z m�rf�ldre lettek volna egym�st�l. �gy �lt�nk, ahogy tudtunk. Csak a legk�zelebbi betegeimet pr�b�ltam l�togatni, �gy is mindig att�l tartottam, hogy beleragadok valami g�d�rbe. Csakhamar �szrevettem, hogy titokzatos f�lelem telepedik a vid�kre. Az ilyen istencsap�s, gondolt�k az emberek, nem term�szetes dolog. Rebesgett�k, hogy �jszaka hangokat hallanak, �les f�ttysz�t, elhal� sikoltoz�st. A f�tty �s a sikoltoz�s k�ts�gk�v�l az alkonyatkor arra sz�ll� k�lt�z� madarakt�l sz�rmazott, melyek t�megesen menek�ltek d�l fel�. De ijedt embereknek besz�lhet�nk! R�m�let sz�llta meg a lelkeket, valami rendk�v�lit v�rtak. Vatinel ap� kov�csm�helye az �pivent-major v�g�ben volt, a most l�thatatlan �s n�ptelen orsz�g�ton. A k�rny�ken elfogyott a keny�r, ez�rt a kov�cs elhat�rozta, hogy bemegy a faluba. Egy-k�t �r�t besz�lgetett abban a hat h�zban, a tanyavil�g k�zpontj�ban, megrakodott keny�rrel, h�rekkel meg egy kis f�lelemmel, a vid�ken terjeng� f�lelemmel. Alkonyat el�tt �tnak indult. Egyszer csak, amint egy ker�t�s mellett haladt el, mintha egy toj�st l�tott volna a h�ban, igen, egy toj�s hevert ott, mint a vil�g. Lehajolt: csakugyan toj�s volt. Hogy ker�lt oda? Mif�le ty�k juthatott ki az �lb�l, hogy itt, ezen a helyen tojjon meg? A kov�cs csod�lkozott, nem �rtette, de az�rt f�lvette a toj�st, �s hazavitte a feles�g�nek. - Nocsak, anyjuk, ehol egy toj�s, az �ton leltem! Az asszony megcs�v�lta a fej�t: - Egy toj�st az �ton, Ilyen id�ben? Biztos be vagy r�gva. - Nem �n, anyjuk, ott volt egy ker�t�s t�viben, m�g meleg volt, meg se fagyott. Ehol e, idetettem a hasamra, hogy ki ne h�lj�n. Megeszed vacsor�ra. A toj�st beletett�k a l�basba, ahol a leves f�tt, a kov�cs pedig mes�lni kezdte, hogy mit mondanak a vid�ken. Az asszony hal�ls�padtan hallgatta. - Bizony �n is hallottam f�ty�l�st az �jszaka, mintha a k�m�nyben f�ty�ltek volna. Asztalhoz �ltek, el�sz�r megett�k a levest, azut�n, m�g a f�rje vajat kent a kenyer�re, az asszony megfogta, �s bizalmatlanul vizit�lta a toj�st. - H�tha van valami ebben a toj�sban? - Mi lenne? - Tudom is �n! - Na, edd csak meg, ne okoskodj. Az asszony felt�rte a toj�st. Olyan volt, mint a t�bbi f�tt toj�s, j� friss. Az asszony nekil�tott, t�tov�zott, k�stolgatta, otthagyta, �jrakezdte. A f�rje megsz�lalt: - Na, milyen �ze van a toj�snak? Az asszony nem v�laszolt, csak megette, azut�n egyszer csak ijedten, eszel�sen meresztette az ur�ra a szem�t, az �gnek emelte a karj�t, a kez�t t�rdelte, reszketett minden porcik�ja, �s sz�rny� ord�t�ssal elter�lt a f�ld�n. Eg�sz �jjel iszony� g�rcs�kben fetrengett, ijeszt� remeg�s r�zta, r�t r�ng�s torz�totta. A kov�cs nem tudta f�ken tartani, le kellett k�t�znie. �v�lt�tt sz�ntelen�l, f�radhatatlanul: - Itt van a testemben! Itt van a testemben! M�snap kih�vtak hozz�. Fel�rtam neki minden ismert nyugtat�t, de teljess�ggel eredm�nytelen�l. Az asszony megbolondult. A h�r, egy furcsa h�r, hihetetlen gyorsas�ggal terjedt el tany�r�l tany�ra, m�g a m�teres h� se tudta �tj�t �llni: „Szellem sz�llta meg a kov�csn�t.” Mindenfel�l odacs�d�ltek, de a h�zba nem mertek bemenni, messzir�l hallgatt�k sz�rny� ord�t�s�t, hihetetlen, hogy tudott emberi l�ny olyan hangosan �v�lteni. Elh�vt�k a falu pl�b�nos�t. �reg, j�mbor pap volt. Miseingben sietett ki, mintha haldokl�t kellene ell�tnia, �s am�g n�gy ember tartotta a tajt�kz�, verg�d� asszonyt, hogy nyugton maradjon az �gyon, � sz�tt�rta a karj�t, �s az �rd�g�z� im�kat mondta. De a szellem nem t�g�tott. Kar�csony lett, az id� csak nem v�ltozott. El�tte val� nap reggel elj�tt hozz�m a pap. - Szeretn�m, ha ez a szerencs�tlen ott lenne az �jf�li mis�n - mondta. - Tal�n Isten csod�t tesz vele ezen a napon, amikor egy asszony vil�gra hozta az Urat. - Magam is egyet�rtek �nnel, tisztelend� �r - v�laszoltam a pl�b�nosnak. - Ha a szertart�s f�lr�zza az elm�j�t (�s mi tudna enn�l nagyobb hat�ssal lenni r�?), tal�n mag�t�l is meggy�gyul. - �n nem h�v�, doktor �r, de ugye, seg�ts�gemre lesz? - mormolta az �reg pap. - Megtenn�, hogy elhozza a templomba? Meg�g�rtem, hogy seg�tek neki. Elj�tt az este, majd az �jszaka, a templom harangja megsz�lalt, panaszos hangja v�gigsz�llt a komor t�jon, a feh�r �s jeges h�mez�n. S�t�t �rnyak j�ttek el�, lassan, csapatostul, a torony �rces szav�ra. A telihold tiszta, fak� f�nnyel vil�g�totta be az eg�sz l�t�hat�rt, �s kiemelte a vid�k s�padt vigasztalans�g�t. N�gy er�s emberrel kimentem a kov�csm�helybe. A megsz�llott egyre csak ord�tott, fekhely�re k�t�zve. B�szen ellenkezett, de az�rt �nnepl�be �lt�ztett�k, �s elvitt�k. Most tele volt a hideg �s kivil�g�tott templom, egyhang�an �nekelt a k�rus: b�gott a szerpent, csilingelt a ministr�ns gyerek csengetty�je, igazgatta a h�vek tennival�it. Az asszonyt �s �reit bez�rtam a pl�b�nia konyh�j�ba, �s v�rtam a kedvez� alkalmat. Az �ldoz�st k�vet� pillanatot v�lasztottam ki. A parasztok, n�k f�rfiak, �ppen magukhoz vett�k Isten�ket, hogy megenyh�ts�k szigor�t. Nagy cs�ndess�g uralkodott, m�g a pap v�ghezvitte az isteni miszt�riumot. Parancsomra kinyitott�k az ajt�t, �s n�gy seg�dem bevitte a bolond asszonyt. Amint megl�tta a f�nyeket, a t�rdel� t�meget, a t�nd�kl� szent�lyt �s az aranyos szents�gtart�t, olyan er�sen h�nyta-vetette mag�t, hogy alig tudtuk f�ken tartani, �s olyan hars�nyan sikoltozott, hogy az eg�sz templomon v�gigborzongott a r�m�let, mindenki f�lkapta a fej�t, t�bben elszaladtak. Fetrengett, vonaglott a kez�nkben, eltorzult arccal, eszel�s tekintettel, a felismerhetetlens�gig kivetk�z�tt mag�b�l. A szent�ly l�pcs�j�ig vonszolt�k, �s er�nek erej�vel a f�ldre nyomt�k. A pap f�l�llt, v�rt. Amikor az asszonyt leszor�tott�k, kez�be vette az arany napsugarakkal �vezett szents�gtart�t �s benne a feh�r osty�t, n�h�ny l�p�st tett vele, k�t kiny�jtott karj�val a feje f�l� emelte, �s az �rd�ng�s r�m�lt szeme el� tartotta. Az asszony egyre �v�lt�tt, tekintet�t mereven a sug�rz� t�rgyra sz�gezte. A pap meg se moccant, �gy �llt, mint a szobor. Sok�ig, nagyon sok�ig tartott. Az asszonyt mintha leny�g�zte, megf�leml�tette volna a l�tv�ny, mer�n n�zte a szents�gtart�t, m�g n�ha meg-megr�zta az ijeszt� remeg�s, m�g kiab�lt, de m�r nem olyan vel�tr�z�an. Ez is sok�ig tartott. Mintha nem tudta volna les�tni a szem�t, mintha az osty�ra szegezt�k volna a pillant�s�t, m�r csak ny�sz�rg�tt, �s dermedt teste elernyedt, �sszecsuklott. A leborult h�vek homloka a f�ldet �rte. A megsz�llott most gyorsan les�t�tte a szem�t, majd r�gt�n �jra kinyitotta, mintha nem b�rn� elviselni a l�tv�nyt, Isten�t. Elhallgatott. Egyszer csak �szrevettem, hogy a szeme csukva maradt. Az alvaj�r�k �lm�t aludta, megb�v�lte - bocs�nat! - meggy�zte az arany sugar� szents�gtart� hosszas l�tom�sa, leb�rta a diadalinas Krisztus. Magatehetetlen volt, amikor elvitt�k, a pap pedig visszament az olt�rhoz. A feld�lt gy�lekezet h�laad� Te Deumot zengett. A kov�cs feles�ge negyven �r�t aludt egyfolyt�ban, azut�n f�l�bredt, de egy�ltal�n nem eml�kezett se a megsz�llotts�g�ra, se a megszabadul�s�ra. H�t, ilyen csod�t l�ttam �n, h�lgyeim. Bonenfant doktor elhallgatott, majd kelletlen�l hozz�tette: - K�nytelen voltam �r�sban tan�s�tani az esetet. (1882. december 25.) Benyhe J�nos ford�t�sa