Egészen nagy szerelem Csak a csend maradt, a nővérköpenyek suhogása, a klumpák koppanása és a kórházi kocsik kerekeinek a zörgése, mely hangra riadt kalimpálásba kezd a szív, és az ember, bár sokat tapasztalt, de a takaró alá bújna, onnan fülelne, hogy mikor viszik el már végre. Mert halottunk van. Két órája már, hogy riadt kapkodás volt a lány ágya körül: gépeket rángattak, infúziókat, injekciókat löktek a porcelán kezébe, hogy aztán egyszerre nagy legyen az ágy körül a csend, túl nagy, szinte megtörhetetlen. Csak a ketteske sírt fel a sarokban keservesen, hogy miért, uram, miért, és a főnővér szólt rá tettetett szigorral, hogy ketteske, magácska csak ne sírjon, magácskának direkt megtiltották az idegeskedést. – Már nem sírok – lódította a ketteske, és arcát a párnába fúrta, nyögte, hogy itt a kórházban meghalt a szerelem. Mert szerelem volt ez, szerelem az első pillanattól: a lányt akkor tolták ki a kezelőből, haja kibomlott, arcán lázrózsák nyíltak. Akkor pillantotta meg a fiú, s csak nézte őt, amíg arra várt, hogy ő kerüljön sorra, és végre a kezelőbe tolják. A tekintetük ott a rideg folyosón találkozott, összecsimpaszkodott, mint két gyerek, amikor együtt pörögnek.Nézték egymást, szívük a fülükben kalapált.Valamit mondanom kéne, gondolta a fiú.Szólalj meg már, sürgette hang nélkül a lány. De nem szólalt meg. Nem szólalt meg másnap, és nem szólalt meg harmadik napon sem. Pedig akkor már szinte mindent tudtak egymásról: – Ágnesnek hívják – súgta az ápoló a fiú fülébe. – Ő Péter – mondta az ápolónő a lánynak. – De szép, mennyire törékeny – mondta a fiú az ápolónak. – Hm – felelte az ápoló, és zavartan egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. – Tessék? – kérdezte a fiú az ápolót. – Szép – mondta az ápoló. – Nagyon szép, de a lány meg fog halni. Két-három hete van hátra, legfeljebb egy hónap – mondta, és bonyolult fejtegetésekbe kezdett a rákos sejtekről, áttétekről, bonyolult kezelésekről, és persze csodákról, amikről sosem szabad elfeledkezni. – Ő nem hal meg soha – mondta a fiú, és maga is meglepődött, micsoda erő van még a hangjában. – Látod? – kérdezte a lány az ápolónőtől. – Mit kéne látnom? – felelt kérdéssel az ápolónő, tartva magát a fogadalmához, hogy ő ezentúl már nem enged egyetlen beteget sem túl közel magához, nem lesz olyan hülye, hogy megszeresse, hogy aztán kétszeresen meggyászolhassa. – Csak engem néz – mondta a lány. – Le sem veszi rólam a szemét. – Hadd nézzen – mondta az ápolónő. – Néznie szabad. – Micsoda szeme van, szinte éget a pillantása – lelkesedett a lány. – A láztól olyan – hűsítette a lányt az ápolónő, és egészen közel hajolt hozzá, hogy szavát ne tévessze, úgy mondta, úgy köpte a szavakat, hogy a fiú hamarosan meg fog halni. Tulajdonképpen már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna halnia, folytatta, majd műtéteket vett sorra, amiken a fiú már átesett, és amiken még át kell esnie, szinte feleslegesen. Érezte, túl rideg, túl kemény beszéd ez, ezért kötelességszerűen csodáról szólt, és akaratról, mert ha az ember akar, azzal szinte mindent legyőz. – Nem mondj ilyet – kérte akkor a lány, az ujját az ápolónő szájára szorította. És lecsavaroztatta a fürdőszobai tükröt a fiú, mert a tolószékéből nem látta magát, és úgy gyakorolta, hogy könnyed, laza és egészen sármos legyen, ha majd végre veszi a bátorságot, és megszólítja a lányt.És kifestette magát a lány, s míg hajnalpírt varázsolt az arcára, szomorúan állapította meg, hogy nagyon sápadt, megint fogyott, a haja is újra hullik. És csak gyakorolt a fiú, társai súgtak a kórteremben, amikor a hódító szövegével megakadt. És már olyan flottul, olyan könnyedén tudta szerepét, mint színész, aki éppen a századik előadására készül, de aztán, amikor megpillantotta újra a lányt, amint a kezelőből kitolták, mindössze annyit préselt ki magából, hogy helló. De olyan reszketős volt a hangja, hogy maga is megrettent tőle. – Szia – felelte a lány, hogy aztán megint csak nézzék egymást. – Péter vagyok, örülök, hogy megismertelek – mondta a fiú, valamivel acélosabban, és bár nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekszik-e, vagy talán túl gyors a tempó, de a kezét nyújtotta felé. – Ágnesnek hívnak – mondta a lány, és bár nem tudta, illik vagy sem, de megfogta a felé nyújtott kezet. És csak fogták, fogták, szorították egymás kezét, hogy ujjaik még jobban kifehéredtek. – Hm, izé – mondta az ápoló, amikor már harmadjára igazította meg a fiú kocsijának kerekét. – Talán indulhatunk végre – mondta az ápolónő, aki jó gazda módjára, tudományos arcot öltve tanulmányozta addig a lány kórlapját. – Akkor holnap? – kérdezte a fiú. – Holnap? – kérdezte a lány. – Újra itt? – tudakolta félénken a fiú. – Jó, legyen itt – egyezett bele gyorsan a lány.Szerelmes vagyok, vallotta be a kórterembe érkezve társainak a fiú. Azt hiszem, szerelmes vagyok, vallotta meg magának a lány. És a kórházban semmi másról nem beszéltek az emberek, csak arról, hogy mi van az ifjú szerelmesekkel. És az ápoló vitte a fiúról a hírt, amikor Péter belázasodott. Kicsit felszökött a hőmérséklete, nem vészes, de nála oda kell figyelni erre is, mondta a lánynak egy szuszra, aki rémülten feküdt az ágyban, és valami olyasmit rebegett, hogy mondja meg neki, hogy nagyon szorítok érte. Ezt mondta akkor is, amikor a fiút a műtőbe tolták, és akkor is, amikor az intenzív osztály ágyára fektették. Szerezz tőle egy képet, kérlelte a fiú az ápolót, amikor már kicsit jobban lett, és az a kép oda került az éjjeli szekrény tetejére, hogy mindig láthassa. – Kisfiam, hát nem is ismered – mondta az apja, amikor a fényképet észrevette.– Ne törődj vele! – súgta az anyja a fiú fülébe. – Tudod, ő mindig olyan ésszerű, mindig olyan kiszámítható. – Tudom – felelte a fiú. – Kislányom, hát nem is ismered – mondta a lány anyja, amikor Ágnes a találkozásukról mesélt. – Én akkor is szeretem, mondta a lány, és még mondott mást is, azt, hogy milyen lesz, amikor őt innen kiengedik, és először jön el látogatóba hozzájuk a Péter, és virágot hoz, édességet, és apának bort, mert tudja jól, hogy látogatóba nem állít be üres kézzel az ember. Milyen jó lesz az is, hogy majd ülnek az asztal körül, és hallgatnak. Mert Péterrel még a csönd is jó, mert nem kellenek szavak, csak tekintetek, melyek elringatnak és felkavarnak, melyekben akár fürdeni is lehet, mert olyan kellemes és simogató. Ennyit mondott a lány, az anyja nyugtatóan megcsókolta, riadtan kiáltott, hogy kislányom, te lázas vagy, szinte éget a homlokod. És már reggel tudta a fiú, hogy a lány nagyon beteg, és már délután kapta a hírt, hogy műteni kell, és este azt sem hallgatták el előle, hogy csak felnyitották a lányt, és újra összecsukták, mint bőröndöt, amelyet összecseréltek a pályaudvari forgatagban.Imádkozni fogok érte, mondta a fiú, és bár belázasodott, imádkozott egész éjjel és nappal is. Imádkozott, és könyörgött az ápolónak, hogy tudja, tilos, de tolja őt a lány ágyához, és az ápoló, aki félt, mint aki az állásával játszik, ügyesen a lány ágyához kormányozta a fiú kerekes székét. És ült ott a fiú, és amit annyiszor, de annyiszor a tükör előtt elgyakorolt, tévesztés nélkül elmondta a kómában fekvő lánynak, hogy az ápoló, aki már sokat látott, sokat tapasztalt, hitte, semmi meg nem lepheti az életben, zavartan orrot fújt, torkot köszörült, szemet törölgetett, majd azt sóhajtotta, hogy azt hiszem, indulnunk kell. Csak egy percet, egy percet kérek még, mondta a fiú, és maradtak még bő negyedórát, hogy mint kisgyerek, bár már tizenhét is elmúlt, a kórtermében álomba sírja magát.És fél hatkor, amikor nővérkék jöttek hozzá lázat mérni, gyógyszert osztogatni, csak akkor vette észre, hogy a lány képe, amit az éjjeliszekrényére tett, hogy mindig jól lássa, feldőlt, az órája pedig fél órája nem jár.Nem igaz, mondta akkor a fiú, nem igaz, ismételte meg, hogy perceken belül mindenki tudja, hogy halott van az osztályon. Csak a csend maradt, a bántó csend. A nővérköpenyek suhogtak, klumpák koppantak, és egy kocsi kereke nyikorgott folyosón. Most tolják a szerelmet a halottasház felé, rezzentek össze az emberek, és szívük megtelt keserűséggel. Szegény fiú, mondták, és ezt ismételték akkor is, amikor este a fiú ágya körül kezdődött vad kapkodás, majd órák múlva őt is nyikorgó kerekű kocsira tették, hogy az emberek a takarók alá bújva sóhajtsák: ez akkor is egy egészen nagy szerelem. Guba Zoltán